"Aki azt mondja, hogy ismeri őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság, aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk." 1Jn 2,4-5

Súlyos. Tudomásul venni is kihívás. A szentíró persze nem törvényeskedésre hív, vagy ilyesmi. Egyszerű ténymegállapítás ez, semmit több. Aki nem tartja meg Jézus parancsolatait, az hazug. 

Nem attól lesz az ember Jézusban, ha megtartja a parancsokat, hanem megtérés és újjászületés által. A parancsolatok megtartása inkább a növekedés eredménye. Sok-sok órányi Bibliával töltött idő, lelkiismeretfurdalás és gyógyulások sorozatának eredménye. Isten rátapint fájdalmas pontokra, igéjében meggyógyítja azokat és halad mélyre, a tudatalatti sötét bugyrain át. Lépésről lépésre tisztít meg. Jézus bennem, én Jézusban.

A szerző azért nevezi hazugnak a parancsszegőket, mert hiányzik belőlük az engedelmesség vágya. Nem is akarják megtartani. Számukra a Biblia amolyan "útmutató", irányelv, amit követni lehet, ha kényelmes, ha egyetértünk vele. Az ilyen "tanítványok" saját maguknak is hazudnak, mert míg keresztyénnek tekintik magukat, valójában fogalmuk sincs az engedelmességről.

Minap olvastam több (külföldi) "teológus" cikkét, akik bátran emeltek szót azok mellett, akik a Bibliát nem zsinórmértéknek tartják. Sőt, egyikük megvetően beszélt a lelkészekről, akik a szószékről próbálják - szerinte - hipnotizálni a gyülekezetet. Arról írt, hogy a Bibliát ma érvényes igazságnak beállítani idejétmúlt elképzelés.

Súlyos valósága ez a ma élő keresztyénségnek, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni.

Megértem én, hogy kényelmes a Bibliát idézgetni, mennyire szeret Isten meg Jézus, miközben más részeit elítéljük, a parancsokat magunkra nem tartjuk érvényesnek. 

"Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt." (1Jn 2,6) - folytatja a szerző. Azza az engedelmes alázattal élni, hogy Isten bármit is akarjon, elfogadom, sőt megcselekszem. Ha éppen annak van az ideje, meghúzni magam, dolgozni csöndben, felkészülni a jövőre. Ha azt várja, berontani a templomba és kiűzni az árusokat, elítélni a bűnt, megítélni a világot, míg meg nem öletnek azok vezetői.

Az engedelmesség hatalmas távolságra került mai korunk felfogásától. A keskeny út és a szűk kapu ettől függetlenül továbbra is nyitva áll. Mindig kevesen voltak, akik azon jártak. Ma is kevesen vannak, akik megtalálják. Nincs új a nap alatt.

"Ha valaki akkor ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus! – vagy: Íme, ott van – ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, jeleket és csodákat tesznek, hogy így megtévesszék, ha lehet, a választottakat. Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!" Mk 13,21-23

Érdektelenség. Gyomorforgató szó. Egyházi, városi rendezvényeken látom, hogy a közösség mennyire nem érdeklődik a közösségi programok iránt. Ha valaki el is jön, nem marad sokáig. Belekóstolni akarunk, nem többet. Amikor a több ezres településen százan összegyűlnek, az már jelentős rendezvénynek mondható. Mindenki más otthon marad, vásárolni megy. Elmenni vasárnap egy órás istentiszteletre, végighallgatni a 20 perces prédikációt: kényelmetlenség. Idegesít ez a dolog, mert magamban is tapasztalom. Kinyitom a Bibliám, beleolvasok a napi igébe, és semmi. Se üzenet, se lelkesedés, se új ötletek. Kényelmes itthon maradni, van itt is épp elég szórakozás.

Mi ez az érdektelenség, honnan indul el? Egy halastavon horgásztam pár éve, ahová sokan jártak. Egy helyi horgásszal beszéltem, aki rendszeresen jár a tóra. Ő mondta el, hogy mióta a környék összes halastavát bezárták, mindenki ide jön pecára. Etetés, csali non-stop. Túl lettek etetve a halak.

Valahogy így érezheti magát mindenki, aki bármiféle rendezvényszervezésbe kezd, vagy aki ad absurdum gondolkodásra akar késztetni másokat. Óriási a kínálat, az utóbbi években a szórakoztatóipar a csúcson jár. Itt azonban nem a túletetésről van szó. Valahogy úgy működik ez, mint a nasik vacsora előtt. Hiába nassolok, éhes maradok. Aztán leülök a vacsorához, de már nem esik annyira jól.

A szórakoztatóipar nasin tart minket. Nem laktató, de annál finomabb. Öt perces, vagy másodperces videók, két órás filmek, három bekezdésnyi cikkek, reklám, reklám, reklám. Aztán amikor az ember belekezdene egy regénybe, már annyira nem is kell. Nasin azonban nem lehet élni.

Ilyenek a közösségi rendezvények is. A koncerteken ezren vannak. Pár perces zeneszámok, könnyen befogadható kivitelben. Minél ismertebb, annál jobb. Nem kell új dologgal ismerkedni. A ritmus elvisz, az arcok, a hangszerek megkapóak. Minél lájtosabb, annál jobb.

Egy belemélyedős, kultúrális program egészen más. Beletekinteni a helyi történelembe, azonosulni régebbi korokkal, akár építészetben, akár festészetben. Belemélyedni, elgondolkozni. Egy konferencia, ahol agy nem marad lápon. Ahol megdolgoztatnak. Órákig tartó beszélgetés, vagy egy (mélységében) vaskos könyv. A nasihoz szokott embernek kényelmetlen.

Pedig ahogy a gyomornak szüksége van a tartalmas kosztra, úgy van szükségünk a mélyebb megismerésre. Belemerülni valamibe, azonosulni másokkal. Valakit végighallgatni. Végignézni egy sorozatot telefonnyomkodás nélkül. Elolvasni a könyvet, amiből a film vagy sorozat készült. Bár ez utóbbit csak merészebbeknek ajánlom. Nasi helyett vacsora.

Persze van úgy, hogy túrázni megyek. Nincs nasi, nincs kóla. Elégetett kalória annál több. Este hazaérve úgy vetem rá magam a kajára, mint még soha. Jóllakok, a gyomrom hálásan jelez vissza.

Igen, ha igazán tartalmasra vágyok, előtte meg kell éheznem. 

Ésszerű hit? Sokak számára ellentétes fogalmak ezek. Ami hitből fakad, az nem lehet racionális? Az ésszerűség ellene mond a hitnek?

Így gondolom én magam is. Ami nem bizonyítható az ember eszközrendszerével, azzal szemben szkeptikus vagyok. Azonban van egy tényező, ami a hitet a tudományok szintjére emeli: tapasztalat. 

A tudomány minden megállapítása kísérletek eredménye, vagy a kísérletekre alapuló számítás. A kezdete minden ismertünknek tapasztalatokból fakad.

Nincs ez másként a teológiával sem. Van erre egy kifejezésünk: teofánia. Isten megjelenése, mutatkozása. A különbséget tudomány és hit között csak a tapasztalat forrása jelenti. Míg a tudományok emberi ésszel felfoghatató, profán eredményeket hoznak, addig a teológia a transzcendenst kutatja. Más célja nem lehet. 

Milyen eszközrendszerrel dolgozunk? A teológia teljes mértékben eszköztelen. A tapasztalatok eredője tőlünk teljesen független. Nem lehet előidézni, sem újra generálni. Nem vagyunk képesek hatással lenni rá. Vannak persze, akik megpróbálják. Ezt hívják mágiának. A keresztyén teológia számára azonban ez teljességgel tiltott.

A tapasztalatok közé sok minden tartozik, a teológia itt is kizárólag az Isten jelenlétének megtapasztalásából merít. Lehetne ezt ragozni. A lényeg, hogy minden vizsgálódásunk kizárólag egyetlen forrásra támaszkodik: ez Isten jelenlétének megtapasztalása. Minden más csak emberi próbálkozás, találgatás és naivitás. Ez az a faktor, ami kihagyhatatlan, pótolhatatlan. 

Hagyomány, szimpátia, kedvtelés szavak törölve a szókincsből. 

Zarándoklat Jeruzsálem felé.

Hegyek. Völgyek. Homok és köves puszta. Nehéz volt a templomba igyekvő zarándokok sorsa. Volt, aki pár kilométerre lakott, másnak hetekig kellett lépkednie a méretes kövek között, saruban. Veszély rejtőzött minden lépésben. Egy nap, vagy egy hónap. Ismerős tájakon lépkedni, vagy ismeretlenül barangolni.

"Tekintetem a hegyekre emelem. Honnan van segítségem? Segítségem az Úrtól van, aki az eget és a földet alkotta." Zsolt 121

Ilyen a zarándokok sorsa. Fel az ünnepre. Istenhez igyekszünk. Örömre igyekszünk, hogy még időben megérkezzünk.

Megjártuk az utat a templom felé, együtt a hömpölygő tömeggel. Most hazafelé tartunk, vissza az életbe. Ez az ünnep talán már el is telt, jöhet majd a következő. Addig vár az otthon melege, a megszokott ízek és illatok.

A zarándokok útja önismeret. Az úton Istennel szembesülni. Gyengeségek, egy rossz lépés, nagyobb kő, kificamodott boka.

Zarándoktársak, közös hallgatás. Csodálatos naplemente, Jeruzsálem hegyei, beszélgetés. Az ünnep pillanatai, vagy azok emléke. A korábbi utak zarándoktársai: olykor ismerős arcokkal találkozunk. Néhányuk elmaradt már, vagy elment. Vannak új arcok, mindig másokkal találkozunk.

Haladunk Isten felé.

Isten fanatikusokat gyűjt magának. Ez jól látszik a Biblia nagyjai életéből. Megkapó elkötelezettség. A megszállottság határát súroló, sőt olykor átlépő odaadást és az emberi egzisztenciáig menő önátadást vár az övéitől az Úr. Szembeszállni a józan ésszel, a kortársakkal és saját kétségeinkkel. Megmaradni a hitben. A szabadidőnket, amiből egyre kevesebb van, Istennek szentelni. 

Sorolhatnánk a példákat kezdve Ábrahámtól, a prófétákon át egészen Pálig. Az emberi realitást bőven meghaladja mindegyikük döntése. A református ember földhözragadt gondolkozása, józan belátás és kényelmes hit messze alulmarad az elénk tett példákhoz képest. Hol vagyunk attól a feltétel nélküli bizalomtól, amit Dánielnél és társainál látunk?

"Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!" Dán 3,17-18

Van hova fejlődnünk. Az "Ifjú pápa" c. sorozatban van egy jelenet, ahol egy idős bíboros a társainak mutatva, feltarja remegő kezét, kifejezve ezzel, hogy mi adjuk Isten súlyát a világban. Megkapó kép, mennyi igazság van ebben az apró jelképben.

Hála legyen az Úrnak, hogy ma is megannyi híve munkálkodik a világban, Isten súlyát adva. Hol állsz ebben a küldetésben?

A fanatizmus, az elkötelezettség, ami a bibliai hősöket jellemezte, rád mennyire igaz? Vállalod-e a szégyent, rosszallást, hogy megkérdezz másokat, vitába szállj, figyelmeztess, megvalld a hitet? Csak el kell indulni. A feladatot, hogy megpróbáld. 

Különös, ahogy a megtérésre tekintünk. Annyira egyszerű és világos tanítást olvasunk, megannyi szempontot és szerzőt látunk, aki a témáról írt a Biblia lapjaira. Miért nem vesszük komolyan? 

Jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, kötelező érvénye mit sem kopott az évszázadok alatt, sőt épp ellenkezőleg. Mondjuk nagy szavakkal, hogy a megtérés a pietizmus nagy "találmánya", pedig a hitet a kezdetektől fogva jellemzi.

Nem számít, hogy tekintünk rá, ha Biblia alapján tesszük. Lehet az első találkozás, szembesülés Istennel, a bűn letétele, az élet átadása, megváltási aktus. Sőt, a megtérés leginkább ezek összessége. 

Hitre jutás. Egy pillanat, néhány nap, több hét, nincs meghatározva a megtérés ideje. Alkat kérdése. A megtérés ténye azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy Isten fia lehess. Üdvösség kérdés, lét-kérdés. Az átadott élet kezdete ez. Istennél nincs fél-fiú, fél-hit, félig átadott élet, így fél-üdvösség sincs.

Az ószövetségi szóhasználatban a megtérést egyszerű képpel ábrázolják. Az emberi lélek, mint folyó, aminek folyásiránya megváltozott. Eddig erre, mostantól amarra.

Ha megtértél már, adj hálát az Úrnak, és munkálkodj a lélekmentésben. Ha még nem adtad át az életed, épp itt az ideje! "Uram, itt vagyok, hogy átadjam az életem Neked! Mindazt, ami akaratoddal ellentétes, leteszem. Ígéretedet megragadom, szent Fiadat, az Úr Jézust Megváltómnak elfogadom. Engedd meg, hogy mostantól fogva csak neked éljek. Jelentsd ki nekem akaratodat és tölts be Szentlelkeddel! Ámen."

Egyszerű példa a széthúzásra, meg nem értésre a keresztség. Az egyik legmegosztóbb tantétel, kegyességi szokás, mióta keresztyének élnek. Mindenki a Bibliára hivatkozik, mindenki mást lát meg benne. Meg kell keresztelni a gyerekeket a szülők hitében. Nem szabad megkeresztelni a gyermekeket, mert a keresztség tudatos döntés. Szabad gyermeket keresztelni, de nem kizárólagos. Érvek, ellenérvek, viták, melynek középpontjában ugyanaz a berögződés áll: formához igazítani az embert.

Az érem másik oldala: a gyakorlat. Ez már másodlagos, gondolják sokan. Csak csináljuk, vallják a meggyőződésesek. Vessük meg azokat, akik (szerintünk) rosszul csinálják. Tartsuk magunkat a tökéletes közösségnek, mert mi tudjuk! Ha nem is vagyunk tökéletesek, legalább jobbak vagyunk, mint mások.

A gyereket a fürdővízzel együtt. Pedig közös a nevező: tanítvánnyá tenni minden népeket. A gyakorlat legyen az emberért, nem az ember a gyakorlatért. A szülők hitvallása, hogy a gyermeket is befogadjuk, egész háza népével. Ha nem hitvallás, csak szokás, egyértelműen helytelen. Ha a gyülekezet nem tesz meg mindent a szülők hitbeli fejlődéséért, helytelen. Pedig mi, reformátusok, ígérjük és fogadjuk. Felnőtt kori keresztség: igen! Mi történne azokkal, akik szülei nem hittek, ezért nem kereszteltek?

Jézus és a többiek csak azokat keresztelték, akiknek a hitében meggyőződtek? Nem, sőt! Ez nem az ítélkezés helye, hanem a befogadásé. Tegyünk meg ezért mindent, hogy aki keresztelni hoz, aki meg akar keresztelkedni, az komolyan is gondolja, ismerve tettétek okát és akarjon Istenhez tartozni. Gyakorlatunk az embert szolgálja!

Mi van mégis azokkal, akiket szokásból kereszteltek, ad abszurdum szokásból konfirmáltak? Valóban újra kellene őket keresztelni, konfirmálni? Ember a szokásért? Ha megtörtént helytelenül, hát pótoljuk a hiányosságot, tegyük az esemény után a hiányzó hitvallást. Mert nem a külsőségek számítanak. Mi szükség volna újra venni a kancsót, vagy újra fogadalmat tenni? Elegendő a bűn megvallása, hogy a fogadalom hamis volt, hogy a szokás csak szokás volt, de már másképp látom. Merítsünk erőt, de ne a szokásból, hanem abból, aki a keresztség sákramentumát adta! Meg vagyok keresztelve!

Több az, ami összeköt, mint ami elválaszt!

Mi kell a jó hitvalláshoz? Vajon szükséges hozzá előképzettség, vagy teológiai jártasság?

Jézus tanítványainak, Timóteusnak, Akvilának, az ókeresztény egyháznak milyen tudás volt a birtokában, hogy a ma ismert keresztyén egyház létrejött?

Mi kell hát a hitvalláshoz? Megélt, megtapasztalt hit. Talán közhelyesnek tűnik, de sajnos nem az.

Milyen a Jézust megtapasztalt hit? Őszinte és vakmerő. Mondhatnánk, hogy szinte fanatikus. A tényekkel, a szem előtt lévő dolgokkal szembemenve állít valami olyat, ami bizonyíthatatlan.

Ez az a hit(vallás), ami terjed, akár egy vírus. Otthonról otthonra, városról városra, amíg meg nem intézményesül.

Ez nem az egyházkritika helye. 

Kényelmes, kíméletes, népszerű? Nem. 

Sematikus, ítélkező, vitázó, börtönbe zár? Nem. 

Kijelent, bizonyít, tapasztal? Alakul. 

Őszinte, szükségszerű, hatékony? Igen.

Mi az üzenet, a kijelentés? Két ige: változtat és helyretesz.

Az üzenet mindig ige (amolyan nyelvtani értelemben). Nem melléknév, sem számnév (talán ez a legnehezebb nekünk, klérusnak).

Meg kell értenie annak, aki prédikálni kezd, Jézus motivációját. Meg kell látnia, mi az, amiről Jézus először szólt. Hirdette a megtérés keresztségét. Nem kedves szavakkal ösztönzött, de nem is gyógyított még. Megtérést hirdetett. Ez volt a kezdet. Aztán következett a simogató szeretet, a gyógyító irgalom. A sorrend azonban változatlan. 

Megtérés nélkül az egyház egy klub, egylet, emberi közösség. Alkalmak, táborok, csendesnapok, szórakozás és szórakoztatás. Megtérés nélkül az egyház is csupán "kár és szemét". Az üzenet viszont a megtérést munkálja először.

Teljes valómban, mindenestül, minden rezdülésemben Krisztus tulajdonává válni. Ez nem kényelmes, sőt rettenetes. Felzaklat és összezavar. E-L-K-Ü-L-Ö-N-Í-T. Összehoz. Megszentel. Az Úr áldja a frissen megtérteket, akiknek még kerek a világ. Mint egy megszületett élet, olyan csodálatos. Előbb vagy utóbb, mégis eljön a pubertás lázadás, az élet közepén a bizonytalanság, a kétség a halál küszöbén.

Ez mind az üzenet. Sors és valóság, nem kendőzve.

Fel kell hát kötnünk a gatyát.

Olykor feleszmélek, amikor a hét közepén eszembe jut a vasárnapi prédikáció. Nem a szép emlékek, sem a kézfogás a kijáratnál, sőt még nem is a prédikáció üzenete, csak egy lélegzetvétel. Egy apró mondatrész, véletlenszerűen. Valami nagyon emberi, sőt lényegtelennek tűnő apróság.

Nem vagyok túlzottan híve az összeesküvéselméleteknek, de itt valami nem stimmel. Gyakran történt meg velem, hogy egy-egy véletlenszerű ige valahonnan előtört a szürkeállományból, de ez más. Itt valami más erő munkálkodik.

Az egésznek van egyfajta "hol a hiba" felhangja. Felbuzog egy mondatrész, és jönnek is a kísérő elemek. A prédikátor szálkája, mint tövis a köröm alatt.

Hibát, herezist, pontatlanságot kiáltok a szürke barlangba, "est verbum Dei", hallatszik a visszhang. Az önértékelés válsága volna, vagy a felelősség súlya?

Számít bármit is, hogy mi az a mondat, ami nem hagy nyugodni? Aligha. A lényeg maga az élethelyzet. Ember vagyok, mégis Istenről kell beszélnem. Ennél súlyosabb paradoxont keresve se találhatnánk.