Olykor feleszmélek, amikor a hét közepén eszembe jut a vasárnapi prédikáció. Nem a szép emlékek, sem a kézfogás a kijáratnál, sőt még nem is a prédikáció üzenete, csak egy lélegzetvétel. Egy apró mondatrész, véletlenszerűen. Valami nagyon emberi, sőt lényegtelennek tűnő apróság.

Nem vagyok túlzottan híve az összeesküvéselméleteknek, de itt valami nem stimmel. Gyakran történt meg velem, hogy egy-egy véletlenszerű ige valahonnan előtört a szürkeállományból, de ez más. Itt valami más erő munkálkodik.

Az egésznek van egyfajta "hol a hiba" felhangja. Felbuzog egy mondatrész, és jönnek is a kísérő elemek. A prédikátor szálkája, mint tövis a köröm alatt.

Hibát, herezist, pontatlanságot kiáltok a szürke barlangba, "est verbum Dei", hallatszik a visszhang. Az önértékelés válsága volna, vagy a felelősség súlya?

Számít bármit is, hogy mi az a mondat, ami nem hagy nyugodni? Aligha. A lényeg maga az élethelyzet. Ember vagyok, mégis Istenről kell beszélnem. Ennél súlyosabb paradoxont keresve se találhatnánk.