A tükör élénk van tartva. A Szentírást minden nap olvassuk. Az ige szembesít, felkavar, kirekeszt, befogad. Meg lehet tenni, hogy nem nézünk bele. Lehet úgy olvasni, hogy ne szembesüljek.

Hányszor előfordult már velem, hogy az igét olvasva egy szakasz nem fájt, sőt büszkeséggel töltött el. Aztán pár nap eltelt, és ugyanaz a szakasz már érzékenyen érintett. Megannyiszor voltam már úgy, hogy miközben olvastam, csettintettem magamnak (mint a farizeus): ej fiam, de jó vagy. Közben azokra gondoltam, akik nem jók. Helyesbítek: akik nem olyan jók, mint... Olyanokra gondolni sem mertem, akik magukra is rosszként tekintenek.

Persze rá kellett jönnöm, hogy Jézus engem is kifigurázott már a peldázataival. Sőt, magamra ismertem: Barátom, te vagy az az ember! Leesett a tantusz.

 Belenézünk-e a tükörbe? Látjuk-e, amit rajtunk kívül más nem láthat, sőt másnak nem is engedjük, hogy bármit meglásson belőle? Mert aki megszabadul, az valóban szabad. Aki a tükörbe nézett, és aztán letette a látottakat a kereszt tövére, vagy legfeljebb öt méteres körzetére, az azután szabad.

Szabadon tehet hitvallást a bűnről és szabadulásról, bár az ember nem szereti hangoztatni, pláne nem hallani a másik mocskát, még ha azóta meg is tisztult. Nem jó hallani a bűnöket, mert talán engem is ugyanaz/hasonló terhel. Amikor az arcunkba tolják a tökéletes, idilli, fenszi, remeklő világot a tévé képernyők, irreális volna a valóságba nézni.

Gyakori jelenség, hogy az ember egy prédikációja után hallja a visszajelzéseket: de jó lenne, ha ezt mások is hallották volna. Mások? Jó lenne, ha mi is meghallanánk, nem csak másokra tartanánk igaznak! Olykor persze elkerüli a figyelmünket a nyilvánvaló tény, hogy a Szentírás sosem másokhoz szól, mindig hozzám. 

A Szentírás mindig kényelmetlenkedik. Ez volna a rendeltetése.