Miért ne lehetne kölcsönös megegyezés lelkipásztorok körében arról, ha egy gyülekezeti tag elköltözik, az illetékes pásztor segít az új lakóhelyén is gyülekezetre találni? Nem volna túl nagy teher, legalábbis időben. Egy telefonhívás az új lakóhelyen illetékes parókiára, hogy ugyanmár fogadják lelkes tagunkat olyan örömmel, mint mi szerettük őket.

Hány család költözik nagyvárosba, miközben otthonuk gyülekezetével együtt templomhoz kötődésüket is elhagyják? Hány hittanos gyerek lesz felnőve idegen a templomban, ahova az élet szele sodorta? Talán nem is volna olyan nagy feladat segíteni őket. Vajon miért nem talál sok fiatal gyülekezetet, ahol otthon érezhetné magát, távol az anyagyülekezetétől? Új közössége nem elég befogadó, vagy az otthagyott közeg nem volt elég maradandó? 

Költözni sosem könnyű, főleg, ha az első alkalom. Változó élettér, új barátok, más szokások. A templomnak azonban nem feltétlenül kell elmaradnia az új impulzusok mellett.

Ehhez viszont komolyan kellene vennünk, hogy miért is munkálkodunk, kiért is küzdünk. Hogy ne a magunké legyen csak a szemünk előtt, mert azt talán nem is birtokoljuk. Isten Országa túllép a parókiális területen. Munkálkodhatnánk ezért úgy, hogy túl is lássunk a határon. 

[Ad abszurdum a felekezeteken is.  Ha valaki másik közösségben találja meg hitének megélését, kik vagyunk mi, hogy pálcát törjünk?]