Keresztyén fórumokon évek óta le nem járó lemez, hogy az egyháztagok száma merőben csökken. Ha megnézzük a felmérések eredményeit vagy egyházunk taglétszámait, mindig ugyanazzal szembesülünk.
Mi az oka ennek? Olvashatjuk sorra a bölcsebbnél bölcsebb kommenteket, hogy "a hit megfogyatkozott", "már nem hiszünk", "az emberek nem látják már a vallás értelmét". Olvassuk a pozitív nap cikkeit, ahol a keleti ébredésről írnak, miközben hangoztatják: az európai emberben van a hiba.
Úgy gondolom, nem lehet sémákat húzni a jelenre. Az általánosítás csapdájából igen magas lépcső vezet ki, hiányos lépcsőfokokkal. Akár gyülekezetek szintjére is lebonthatnánk a kérdést. Én mégis inkább a hívő embernél kezdeném.
Az embert nem lehet oly módon kategorizálni, hogy "hitre képtelen", vagy "vevő a hitre". Mindannyian önmagunktól hitre képtelenek vagyunk. Ez itt az önirónia helye. Nincs tehát hitre alkalmasabb, vagy hitre alkalmatlanabb ember. Az Úr bárhol, bármikor, bárkivel képes csodát tenni, akár egy egész nemzetre képes kiárasztani ébredést hozó Lelkét.
Miért van tehát az, hogy míg valahol az egyház gyarapszik megtérők ezreivel, nálunk szűk marokkal mérhetjük a növekedést, ha nem a csökkenést? Vajon igaza van azoknak, akik a "Szentlélek" hiányát okolják?
Sámuel elhívásakor olvassuk a Szentíró átgondolt szavait: "Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás." (1Sám 3,1) Vajon véletlen egybeesés volna, hogy pont ebben az időben Éli és fiai voltak az egyház vezetői? Ez itt az egyházkritika helye.
Nem lehet általánosítani. Sőt, nem is az egyházi vezetők ellen lázítok. Inkább próbálom levonni a következtetést: valami abban az időben nem volt rendben az egyházzal, ezért nem volt gyakran látomás.
Melyik a nagyobb vétek: lezseren áldozni és félvállról venni az igét (Éli fiai), vagy tehetetlenül várni Isten beavatkozását? (Éli főpap) Vajon kinek a vétke az, ha az egyházi rendszerünk nem képes megfelelően támogatni a szolgálatot a jelen mércéja szerint? Akármelyik bevett gyakorlatunkra tekintek, mindegyikben az előző század gyakorlatát látom. A megcsontosodás kinek köszönhető? Kinek kellene döntenie a missziós lelkészek létjogosultságáról vagy a laikus szolgálat támogatásáról? Ha egy lelkipásztor nem delegál, az vajon kizárólag az ő hiányossága?
Ez itt az egyházkritika helye. A válaszom pedig így hangzik: ahelyett, hogy általánosítanánk, vegyük magunkra a terheket. Hangoztatott szavak helyett inkább keressük a megoldásokat. Jézus megígérte nekünk a Szentlélek áldását: merjük hát elfogadni tőle.
