Nem egyszer felvetődik a kérdés, hogy mi a gond az egyházzal, már ha van vele bármi baj. Megannyi válasz érkezik.

Sokan megelégedéssel nyugtázzák: emberileg rendben vagyunk, vannak gyülekezetek, sok helyen fejlődés is tapasztalható. Azonban sokan elégedetlenek. Először is a gyülekezetek tagjai kevés kivételtől eltekintve pásztorális szakértők. Ha bárkit megkérdeznénk a gyülekezetekben, hogy mit lehetne jobban csinálni, csípőből legalább az első három válasz a lelkipásztorságot illetné. Legyen közvetlenebb, legyen távolságtartóbb, vagy barátságosabb. A prédikációkat, a hétköznapokat, az alkamakat, sőt minden mást is ér kritika, de érkeznek jó ötletek is innen-onnan.

Ha engem kérdeznek, hogy mi a gond az egyházzal, én azt felelem: a laikus szolgálat, vagy annak hiánya. Van ugyanis egy alapvető tanításunk, amiről sokszor egyházunkban megfeledkezünk: mindnyájan keresztyének vagyunk. Minden keresztyén kötelessége a munkálkodás. Félreértés ne essék: ez nem egy lehetőség, ez kötelesség. Aki az Úrban hisz, annak munkálkodnia kell az ő akarata mentén. 

Számos gyülekezeti tag szerte az országban besegít az egyháznak: süteménysütésben, takarításban, kertrendezésben, évente akár több alkalommal is. Ez rendben is van, sőt haszonnal teszik. Ez is egy karizma. Talán még azt is kijelenthetjük, hogy a legtöbb gyülekezetben (legalábbis ahol eddig jártam) ez a fajta szolgálat működik is.

Azonban a keresztyénségünk nem ennyiből áll. Nem rendezvényszervező egyesület vagyunk, sem hagyományörző klub. Nem értékmegőrzés és nem is épületvédelem. Keresztyénségünk Jézus parancsára alapozott küldetés: életmentés. Ennek minden formáját gyakorolnunk kell, kezdve az emberi tényezőktől a lelki segítségen át az üdvösségre vezetésben. Az Isten országának építésére minket küld az Úr.

Nem számít, hogyan tesszük. Minden tájegységnek, városnak és falunak megvannak a maga sajátos lehetőségei. Faluban utca és szomszédmisszió, családsegítés, magányosok és rászorulók ápolása. Városban háztömb-szolgálat, laikus bibliakörök, munkahelyi áhítat, ifjúsági csoport, sorolhatnánk. A forma nem számít, sőt lehet akár egyszerre több féle szolgálatunk is.

 A választás szabad, ki-ki felmérheti, mihez kapott elhívást. A szolgálat azonban közös kötelesség. Megmutatni másoknak, mi miben hiszünk. Beszélni tapasztalatainkról, beszélni Istenről, beszélni a Bibliáról.

Ha a lelkipásztor delegál, ha az egyháztag készen áll, az egyházban ébredés következik.

A tükör élénk van tartva. A Szentírást minden nap olvassuk. Az ige szembesít, felkavar, kirekeszt, befogad. Meg lehet tenni, hogy nem nézünk bele. Lehet úgy olvasni, hogy ne szembesüljek.

Hányszor előfordult már velem, hogy az igét olvasva egy szakasz nem fájt, sőt büszkeséggel töltött el. Aztán pár nap eltelt, és ugyanaz a szakasz már érzékenyen érintett. Megannyiszor voltam már úgy, hogy miközben olvastam, csettintettem magamnak (mint a farizeus): ej fiam, de jó vagy. Közben azokra gondoltam, akik nem jók. Helyesbítek: akik nem olyan jók, mint... Olyanokra gondolni sem mertem, akik magukra is rosszként tekintenek.

Persze rá kellett jönnöm, hogy Jézus engem is kifigurázott már a peldázataival. Sőt, magamra ismertem: Barátom, te vagy az az ember! Leesett a tantusz.

 Belenézünk-e a tükörbe? Látjuk-e, amit rajtunk kívül más nem láthat, sőt másnak nem is engedjük, hogy bármit meglásson belőle? Mert aki megszabadul, az valóban szabad. Aki a tükörbe nézett, és aztán letette a látottakat a kereszt tövére, vagy legfeljebb öt méteres körzetére, az azután szabad.

Szabadon tehet hitvallást a bűnről és szabadulásról, bár az ember nem szereti hangoztatni, pláne nem hallani a másik mocskát, még ha azóta meg is tisztult. Nem jó hallani a bűnöket, mert talán engem is ugyanaz/hasonló terhel. Amikor az arcunkba tolják a tökéletes, idilli, fenszi, remeklő világot a tévé képernyők, irreális volna a valóságba nézni.

Gyakori jelenség, hogy az ember egy prédikációja után hallja a visszajelzéseket: de jó lenne, ha ezt mások is hallották volna. Mások? Jó lenne, ha mi is meghallanánk, nem csak másokra tartanánk igaznak! Olykor persze elkerüli a figyelmünket a nyilvánvaló tény, hogy a Szentírás sosem másokhoz szól, mindig hozzám. 

A Szentírás mindig kényelmetlenkedik. Ez volna a rendeltetése.

Elgondolkozom olykor rajta, lejátszom magamnak, hány ember is él az én kis városomban. Megguglizom, kidobja: 15072 a 2018-as adat alapján. Aztán eszembe jut, mennyi a gyülekezetem létszáma: 75. Lássuk, hány református él Tapolcán: a 2011-es népszámlálás alapján (nem ma volt) a város lakóinak 3%-a, azaz 450 fő saccperkábé. Még érthető is volna ez az arány, hisz katolikus környéken élek. A városlakók fele katolikus vallású. Az ő templomuk 8000 ember temploma. Hol van a maradék néhány ezer ember, akik nem vallották magukat egy felekezethez tartozónak sem és hol vannak a reformátusaink?

Nem akarok számokkal dobálózni, ezért egyetlen utolsó körkép: Magyarországon 2011-ben hozzávetőleg 1,1 millió református élt, ebből 0,6 millió volt az egyházfenntartó, kitudja hanyad része volt múlt vasárnap templomban, abba pedig már bele sem merek gondolni, hányan gondolták komolyan.

Őszintén remélem, hogy a többi hittárs felekezet jobb arányokkal dolgozik, bár katolikus barátaim rendre kiábrándítanak. 

Kijelenthetjük-e, hogy Magyarország egytizede biztosan rendszeres templomba járó (bármilyen templom, havi rendszerességgel)?

Nem gondolom azt, hogy minden templomba járó ember üdvözül, de azt sem, hogy aki nem jár templomba, az elkárhozik. Ez most csak játék a számokkal.

Hol van a megmaradt 9 millió ember? Persze dolgozhatunk úgy is a számokkal, hogy a felmérést vesszük alapul. E szerint Magyarország fele tartozik valamilyen vallási felekezethez. Hitünk szerint az Egyetemes Keresztyén Anyaszentegyház olyan, mint Nóé bárkája. Rajta kívül nincs üdvösség. (Helvét Hitvallás XVII.) Hol van tehát a maradék néhány millió?

Éli világát, a bárkán kívül. Néha talán gondol Istenre, vagy valamiféle túlvilági jóra, talán megnyugtatja magát ezzel. Munkába jár, a családját látogatja, vagy épp a Balatonban fürdőzik. Aztán a következő reggel bemegy a munkahelyére, megissza a kávéját, vagy talán fordítva csinálja. Dolgozik, hazamegy, a képernyő előtt menedékre talál. Következő nap. Évente egyszer nyaralni jár, hétvégente kiruccan, telnek az évek. Közben felneveli a gyermekeit és hűséges házastárs, vagy nem az. Morog a politikán, vagy épp az egyházakat szidja. Keres magának egy bűnbakot, akire rátolhatja az élet minden mocskát, ami az emberre tapad. Kiállhat valami "jó ügy" mellett, ezzel a lelke rendben is van. Fontos a munkahelyén, fontos otthon, fontos a közösségi portálokon.

Igen, lehet így élni. Sőt, többen élnek így, mint valamiféle meggyőződés szerint. Érthető, hiszen ha nem számolok az örökkévalósággal, akkor minden törvényemet magam szabom. Egyetlen szabály van: ne szegj állami törvényt, vagy ha megteszed, hát ne bukj le. Ha nincs felettünk álló hatalom, vagy én magam alkotom magamnak, nincs más szabály. 

Egyszerre a hideg ráz, de egyúttal megértem. Ha nem lenne hitem, ha nem tapasztaltam volna meg Isten csodálatos erejét és hatalmas nagyságát, így gondolkoznék. Ha az élet első mondata így kezdődik: "Én vagyok egyedül, ..." akkor a mondat többi részét már mindenki maga határozhatja meg. A többi mondat meg kitudja miről szól tovább. Így éli világát 9 millió ember kis országunkban. Van, aki magának hozza a szabályokat. Van, akinek egyáltalán nincsenek is szabályai.

Ez nem a társadalom kritikája, csupán játék a számokkal, vagy talán csak egy hajszállal több annál. Mindeközben hisszük és valljuk, hogy a "Teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." (Róm 8, 19)

Észrevétlenül mérgeznek minket. A 90-es évektől  kirobbanó teflon botrány világhírű lett, ugyanis a teflon borítású serpenyők gyártása közben rendkívül mérgező anyagokat juttattak a környezetbe. Azóta a kutatások szerint a világon élő majd minden élőlény szervezetében kimutatható a teflon alapanyaga.  Harmincöt éve történt a Csernobili katasztrófa, amikor a felrobbant erőmű hetekig ontotta magából gyilkos füstjét szerte Európában. Észrevétlen mérgeznek minket. Isszuk az ivóvízben, belélegezzük a levegőből, fogyasztjuk az élelmiszerekben.

Megannyi káros újdonság mérgezi lelkünket, hitünket, ami még súlyosabb: közösségi életünket. Talán észrevétlen, talán látványosan, de a világ szisztematikusan rombolja le mindazt, ami jó. Így a lassan össztársadalmi függőséget hozó telefonok, vagy az évtizedek óta romboló reklámok világa. Fel sem tűnik, sőt megszerettük, mint az elektromos áramot, amit az atom termel, vagy a teflonserpenyőt, amire nem tapad le a reggeli rántotta.

Lassan mérgeznek bennünket. Odáig jutunk, hogy már képtelen az ember a másikkal együtt unatkozni, csak ha mindketten lemerültek. Már fel sem tűnik az órák óta tartó tévé kapcsolgatás vagy videó húzogatás, miközben kapcsolataink erodálódnak. Lassú mérgezés áldozatai lettünk.

A lassú gyógyszer azonban továbbra is rendelkezésre áll. Minőségi idő, amit a Biblia felett töltünk el. Ha nem csak elolvasod a napi igét, hanem el is gondolkozol rajta. Ha megállsz néhány percre, és a tükörbe nézel. Az észrevétlen mérgektől lassan megszabadulhatsz.

Sőt, talán majd közösségeinkben is felbukkannak lassan azok, akiknek elegük van a méregből. Isten igéje sosem tér vissza üresen. 

Miért ne lehetne kölcsönös megegyezés lelkipásztorok körében arról, ha egy gyülekezeti tag elköltözik, az illetékes pásztor segít az új lakóhelyén is gyülekezetre találni? Nem volna túl nagy teher, legalábbis időben. Egy telefonhívás az új lakóhelyen illetékes parókiára, hogy ugyanmár fogadják lelkes tagunkat olyan örömmel, mint mi szerettük őket.

Hány család költözik nagyvárosba, miközben otthonuk gyülekezetével együtt templomhoz kötődésüket is elhagyják? Hány hittanos gyerek lesz felnőve idegen a templomban, ahova az élet szele sodorta? Talán nem is volna olyan nagy feladat segíteni őket. Vajon miért nem talál sok fiatal gyülekezetet, ahol otthon érezhetné magát, távol az anyagyülekezetétől? Új közössége nem elég befogadó, vagy az otthagyott közeg nem volt elég maradandó? 

Költözni sosem könnyű, főleg, ha az első alkalom. Változó élettér, új barátok, más szokások. A templomnak azonban nem feltétlenül kell elmaradnia az új impulzusok mellett.

Ehhez viszont komolyan kellene vennünk, hogy miért is munkálkodunk, kiért is küzdünk. Hogy ne a magunké legyen csak a szemünk előtt, mert azt talán nem is birtokoljuk. Isten Országa túllép a parókiális területen. Munkálkodhatnánk ezért úgy, hogy túl is lássunk a határon. 

[Ad abszurdum a felekezeteken is.  Ha valaki másik közösségben találja meg hitének megélését, kik vagyunk mi, hogy pálcát törjünk?] 

A ma egyházának jelentős kérdése, amire rövid válaszokon túl lehetetlen válaszolni. Egyik pataki tanárom mondta: "Isten a gyümölcskosarat szereti, nem a turmixot." Sokféleségben teremtett, ez így van rendjén. A viták részei az egyháznak, mert semmi sem fekete és fehér. Ki pápai főségben, ki szabadon, ki egyházrendszerben él és tevékeny. Lehet vitázni egyik vagy másik létjogosultságáról és hatékonyságáról.

Az azonban világos: az Isten Országa egy. Aki bármilyen módon keresztbe tesz az Isten akaratának, az nem méltó rá. A meggyőződéses vaskalaposok, akik átkozzák a másképp gondolkozót, botránkoztatnak. "Jajj annak..." Valami még merészebb: minden herezis mögött van valami emberi igazság, valami jószándékú hitvallás. Ilyen a mi igazságunk természete: sosem egész. Az vesse rá az első követ, aki tökéletes dogmatikai tisztaságban él! Legyünk hát alázattal hittársaink felé.

Több az, ami összeköt, mint ami elválaszt!

Keresztyén fórumokon évek óta le nem járó lemez, hogy az egyháztagok száma merőben csökken. Ha megnézzük a felmérések eredményeit vagy egyházunk taglétszámait, mindig ugyanazzal szembesülünk.

Mi az oka ennek? Olvashatjuk sorra a bölcsebbnél bölcsebb kommenteket, hogy "a hit megfogyatkozott", "már nem hiszünk", "az emberek nem látják már a vallás értelmét". Olvassuk a pozitív nap cikkeit, ahol a keleti ébredésről írnak, miközben hangoztatják: az európai emberben van a hiba. 

Úgy gondolom, nem lehet sémákat húzni a jelenre. Az általánosítás csapdájából igen magas lépcső vezet ki, hiányos lépcsőfokokkal. Akár gyülekezetek szintjére is lebonthatnánk a kérdést. Én mégis inkább a hívő embernél kezdeném.

Az embert nem lehet oly módon kategorizálni, hogy "hitre képtelen", vagy "vevő a hitre". Mindannyian önmagunktól hitre képtelenek vagyunk. Ez itt az önirónia helye. Nincs tehát hitre alkalmasabb, vagy hitre alkalmatlanabb ember. Az Úr bárhol, bármikor, bárkivel képes csodát tenni, akár egy egész nemzetre képes kiárasztani ébredést hozó Lelkét.

Miért van tehát az, hogy míg valahol az egyház gyarapszik megtérők ezreivel, nálunk szűk marokkal mérhetjük a növekedést, ha nem a csökkenést? Vajon igaza van azoknak, akik a "Szentlélek" hiányát okolják? 

Sámuel elhívásakor olvassuk a Szentíró átgondolt szavait: "Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás." (1Sám 3,1) Vajon véletlen egybeesés volna, hogy pont ebben az időben Éli és fiai voltak az egyház vezetői? Ez itt az egyházkritika helye.

Nem lehet általánosítani. Sőt, nem is az egyházi vezetők ellen lázítok. Inkább próbálom levonni a következtetést: valami abban az időben nem volt rendben az egyházzal, ezért nem volt gyakran látomás.

Melyik a nagyobb vétek: lezseren áldozni és félvállról venni az igét (Éli fiai), vagy tehetetlenül várni Isten beavatkozását? (Éli főpap) Vajon kinek a vétke az, ha az egyházi rendszerünk nem képes megfelelően támogatni a szolgálatot a jelen mércéja szerint? Akármelyik bevett gyakorlatunkra tekintek, mindegyikben az előző század gyakorlatát látom. A megcsontosodás kinek köszönhető? Kinek kellene döntenie a missziós lelkészek létjogosultságáról vagy a laikus szolgálat támogatásáról? Ha egy lelkipásztor nem delegál, az vajon kizárólag az ő hiányossága?

Ez itt az egyházkritika helye. A válaszom pedig így hangzik: ahelyett, hogy általánosítanánk, vegyük magunkra a terheket. Hangoztatott szavak helyett inkább keressük a megoldásokat. Jézus megígérte nekünk a Szentlélek áldását: merjük hát elfogadni tőle.

Isten megszólított, megszabadított, elhívott. Mindennek már 10 éve. Azóta egy diplomával több lettem, tapasztalatokat szereztem. Zöldfülű vagyok, a küldetésem elején járok, de már most tele vagyok kérdésekkel. Egy ige, annak is rövid részlete, ami mindmáig meghatározó számomra:

"...aki igét kapott, hirdesse igémet igazán!" Jer 23,28

De hogyan lehet igazán hirdetni? Vajon palástot kell venni hozzá? Aligha.

Az ember mindig hirdet valamit. A hitetlen hirdeti: nincs más, csak ez a földi élet, vagy talán valami homályos dolog odaát. A hívő ember hirdeti: élünk Krisztusban. Hirdetjük életünkkel, szavainkkal, odafordulásunkkal. Hirdetjük hitetlenségünket lustaságunkkal, hogy nem vesszük fel a kesztyűt. Hirdetjük hitetlenségünket bátortalanságunkkal, a kiállástól való megrettenésünkkel, mintha az Úr nem ígérte volna Szentlelkét és jelenlétét minden napon. 

Ki hirdeti igazán az igét? Mert aki csak hisz, az igét kapott. Hirdetni pedig némán nem lehet. Ma a néma keresztyének korát éljük. Kommentelgetni a facebookon, vagy nagy szavakkal dobálózni baráti körben aligha jelent igehirdetést.

Próféta-módján lehet igazán hirdetni. Testestől-lelkestől, "hús-vér templomként". Az üzenet, az ige, amit kaptunk, szabadítást jelent, élet-halál kérdés. Nem lehet félvállról venni.

Mégis ki figyelmeztethetne, ha elakadunk? Senki sem fogja a csengőt nyomni, bekopogtatni sem fog hozzánk az Úr Jézus, ha megfáradtunk, vagy ha már nem érdekel. Ő csupán igét adott nekünk, amivel vagy élünk, vagy nem élünk. Az erő azonban ott van, ő közli is velünk, ha a tükörbe néztünk.